29. fejezet

♥

29. fejezet

BELLA SZEMSZÖGE:

Alexis vezetett egyetemre menet. Egy vörös iggen jó kocsi mellett parkoltunk le, amiből iggen csak jó fiúkák szálltak ki. Egy szépfiú vezetett. Minden egyes lányra mosolygott, mint a tejbe tök. Úgyhogy megvolt róla a szerény véleményem. Egyszerre biztos öt barátnője van…

A kocsiban üvöltött a zene. Közben a mellettem ülő Alexis magyarázott valamit, de se a zenéből,se az ő dumálásából nem hallottam semmit. Elegem lett a nagy zsivajból, és szinte kiugrottam a kocsiból. Az ajtót az épp autót záró fiúkára nyitottam.

-          Mit művelsz? – kérdezte felháborodottan.

-          Bocsánat… nem akartam csak… - magyarázkodtam miközben, ő félbeszakított nem éppen a legkedvesebben. Sőt, szívem szerint lekevertem volna neki,egy nagyot.

-          Nem érdekel a te kislányos kis magyarázatod. Szerencséd, hogy a vadi új kocsimnak nem esett semmi baja. – ekkor elkerekedett a szemem, és ezt nem hagyhattam szó nélkül.

-          Mi ez a hanglejtés? Mit képzelsz ki vagy te? Nem körülötted forog a világ, hiába vagy olyan napbarnított. (Mert a Föld a Nap körül forog, és a tengelye körül,és Ő meg barna volt.)Ha direkt nyitottam volna neked, akkor még mindig a kocsidnak lennél szorulva, mert akkor nem engedtem volna el ezt az ajtót! – ekkor teljesen kikeltem magamból. Nem is volt, olyan nagy ügy, de nekem nem esett jól! SENKI sem beszélhet így velem. Senki! Ott ordítottam ezzel a gyerekkel a parkolóban, úgy hogy még a nevét se tudom! Igazából nem is érdekel. Majd otthagytunk egymást. Elindultam az első előadóterembe. Reggel mindenki álmos, és a helységben, pedig sötét volt. Már vagy öt ember aludt. Leültem Alexis mellé. De nem szóltunk egy szót sem. Bejött az előadó tanár. Előttem ültek a reggeli veszekedős srác haverjai. De ő maga nem. Mi van, túlmenő ahhoz, hogy befáradjon ide, közénk tovább tanulni akarók közé…

-          Pf… - puffogtam. A mellettem ülő Alexis nem értette, miért adok ki ilyen hangokat minden egyes másodpercben. J Akkor egyszer csak megjelent. A napszemüveg rajt volt a fején. Az Isten szerelmére! Londonban vagyunk, hahó, itt nem süt olyan nagyon a nap, méghozzá most kinn sötét is volt, meg zuhogott az eső. Nem értem ezeket a pasikat… Főleg nem a szépfiúkat. Fekete dzseki alatt piros kockás ing volt. A nadrágja meg valami biztos márkás farmer. Az volt a legrosszabb, hogy rajtam fekete cicanaci, fehér póló felette meg egy piros kockás ing volt kigombolva. Most a lányoknál is ez volt a divat.

A terem tele volt. Egyedül az én másik oldalamon nem ültek. Az oktató valamit kalimpált előtte,de a gyerek ügyet sem vetett rá. – Kérlek, ne ide üljön, kérlek, ne ide üljön, kéééérleeeeek neeee ideeeeee… - gondoltam magamban.

De a végén csak nem mellém huppant le? Dehogyis nem. Szóval ott ültem amellett a bunkó egoista mellett,és azon agyaltam,hogy most kirohanok a teremből,vagy Hozok egy másik széket,és minél messzebb elülök innen. Végül nem jutottam egyről a kettőre. Szóval csak ott voltam és néztem ki a fejemből. Az előadásból semmit sem fogtam fel. De nem aggódok emiatt. Majd lemásolom a jegyzeteket… Egyszer csak közelebb hajolt a srác.

-          Te mindig ilyen bután nézel!?- na itt telt be a pohár. Csak elfordítottam a fejemet,és nem figyeltem rá. Csak azon voltam, hogy nehogy lekeverjek neki egy tockost.

Nyugi Bella! Nyugi! Nyugtattam magam. Majd elintézed máskor, máshol,más időben. Egy másik bolygón… Szontyolodtam el! Dehogy! Senki sem sértegethet úgy,hogy nem is ismer,mert ha egy percre is az én utamat kéne, járnia pofára esne,már az első lépésnél… Vigyorodtam el,és diadalmas mosollyal kihúztam magam,a rendkívül kényelmetlen széken. Eddig is ilyen volt,vagy, csak azért mert utálom azt aki mellettem jobbra ül. Már most utálom a srácot.

Végre az utolsó előadásnak is vége szakadt! Beültem a kocsiba,de még a többi lány nem volt ott. Ugyan úgy, az anyósülésen ültem. A homlokomat az üvegnek nyomtam. Amikor megjelent a színen… Ő. Behuppant a kocsijába. Amit csak most néztem meg jobban. Az egyik legújabb kiadás a nem tudom milyen márkából… Vörös. Szép.. És ami a legrosszabb. Dög drága. Azaz ez az egomanó gazdag. Pf… Francba. Épp egy nagyobb lánygárda ment át a két kocsi közt. A lányok rebegtették a szempillájukat,igen csak modellesen próbáltak lépkedni,és integettek a srácnak,akinek még mindig nem tudom a nevét. Csak tudnám, miért érdekel ennyire.

A fiú a szemével követte az egyre jobban távolodó, hajukat dobáló utánuk csöpögő lányokat. És az ütemet ütötte a kormányon. Én is csak ilyenkor figyeltem meg jobban a MI autónkat, amit tegnap vettünk közösen. Miért én nem mentem vele még!? Majd otthon. Potyautasok nélkül.

HOME SWEET HOME?

Ledobtam a táskámat az asztalra. És rögtön lementem.  Alexisre vártam, aki ment még egy utolsó (a mai harmadik J) ’ diadalom ’ kört. Az előttünk álló házat pontoztam egytől tízig. TIZENÖT! Miért nem ilyen a mi emeletes lakóházunk. Egy nagyon ismerős autó állt a bejáratnál… Vörös. Vadi új kocsi. Látszik rajta… Ekkor leesett az állam. MONDD, hogy NEM ISTENEM! PLEASE! Mondd, azt, hogy másembernek is pont ilyen kocsija van. És nem régiben vette! KÉÉÉRLEK! Ekkor a sarkon befordult Alexis. Végre. De ugyan ebben a pillanatban nyitódott ki a szemben lévő ház ajtaja. És ő léptett ki. A szépfiú. ISTENEM! MIÉRT BÜNTEDSZ ENNYIRE? Kijött. Egy szál sortban, remélem, hogy az, és nem alsógatya, mert nagyon úgy néz ki. És fehér, tapadós izompóló. Annyira nincs meleg. Először észre sem vett. A postaládájuk felé indult. Kivette a postát, és felnézett. Meglátott. Nem akartam, hogy észrevegyen! Ne má’! Elmosolyodott. Mit mosolyogsz? És jól végigmért. Hogy valaki ilyenkor nyomná ki a szemét. Jó, ezt sose kívánnám, de akkor is. Mit méreget? Semmi joga hozzá, főleg ilyen észrevehetően. És elkezdett integetni. Én igen furcsa pillantásokkal felemeltem a kezem, és visszaintettem. Szerencsére gyorsan elém ért Alexis a kocsival. Én gyorsan megfogtam a csuklóját és kirántottam onnan. Csak az volt a fejemben, hogy el kell innen ennem. Most.

-          ALEXIIIIIIIS! Miért állítottad le a motort!? – morogtam magamban. Ne, ne, ne! Felém közeledett a srác… Nem hiszem el… Szerencsére pont elhúztam a fiú előtt… Mekkora szerencse… Mentem egy háztömböt a kocsival. Bekapcsoltam a rádiót… Semmi nem ment benne, amit szerettem. És rögtön ki is kapcsoltam. ?Mire a sarokra értem, nem volt rajtam kívül, az utcán egy lélek sem. Szerencsére. Leparkoltam a ház előtt, és gyors léptekkel a házba menekültem. És bezárkóztam a szobámba egy pohár teával. Egyre hidegebb lett a levegő. A kis fotelemet az ablak alá görgettem,és kinéztem rajta… Esett az eső. Nagy lett a szél. Bekapcsoltam a gépemet. Rámentem a Youtube ablakára. Lassacskán azt is betöltötte. És megnéztem a chaten várakozó-jobb-dolga-úgy-sincs embereket. HARMINC KETTŐ ilyen volt. Azt hittem lefordulok a székről. Megkerestem barátnőm nevét,és rákattintottam,és dobtam neki egy igen csak tartalmas üzenetet:
- Holnap. Tali. A házunknál. Nincs apelláta!

Három új értesítés.

Ki lehet? Három fiú jelölt be.

1. Ty
2. Elen
3. Steven

Rákattintottam, és ŐK voltak. A reggeli srácok. A szépfiú haverjai. Látszik rajtuk,hogy jól elvannak egymás társaságában. Még egy David nevű srác írt is Elen oldalára.

„ Jól elhülyültünk a parkba’ , igaz szemöldökös magas szöszi!?” Ezen olyan jót nevettem, hogy like-oltam is. Amikor jobban megnéztem ezt a David-et. Basszus! Ez nem igaz! Kiáltottam el magam. Ez a srác, az a szépfiú, akivel megvolt a mai vitánk.