26. fejezet

 

26. fejezet

Nina szemszöge:

Tegnap,még én vettettem fel,az üvegezés ötletét!Alexis kérdezett mindenkit, hogy mit bír kiben,és mit nem. Én állítólag, szép szemű, csinos, szőke lány vagyok,aki a nagymamája emlékének a fogja! Ez részben,bevallom igaz,de akkor is nektek,hogyan esne,ha ezt mondanák…

„ A szüleim elváltak. Akkor amikor én két éves lettem,szóval…korán. Az a bizonyos nő,aki engem 9 hónapig a „szíve alatt hordott” lepasszolt Apának. Szerencsére Ő,és a nagymamám is nagyon szeretett engem. Alig volt családom. Apa szinte mindig dolgozott. Mama, Ő volt az egyetlen aki számomra a minden volt. „Anya” nuku. Most van kb. négy gyereke, egy olyan sráctól,aki a fiának is elmenne. Apa mindig nagy álmodozó volt. Sok mesét, szinte az összeset ő találta ki nekem. Érdekes,de csak a saját meséi tudtak megnyugtatni. Ő küldött ki Londonba, hogy nehogy úgy járjak,mint ő. A találmányai általában,sajnos rosszul sültek el. Azt mondta,hogy megtervezi a 18. születésnapomra a számomra tökéletes,álom kocsit. Egy parányit hiszek is benne,hogy megcsinálja,és sikerülni fog, de meddig fogja bírni!?

Nagymamám: Az az áldott szép, jó asszony,aki számomra az Atya mindenség volt. Anyám,helyett Anyám volt. (mert,nekem sosem volt rajta kívül más,és nem is lesz!) Amikor megszülettem elhalmozott mindennel, Tőle kaptam egy óriásmedvét,amin még az ő hímzése van, a mancsán, ki kellett hoznom ide, Londonba,mert ez az ajándék,ha megérintem,olyan mintha még mindig velem lenne. Igazi mesebeli nagymama volt Ő. Hosszú,ősz haja mindig kontyba volt kötve, mindig hosszú szoknyákba,és aranyos blúzokat hordott,amit mindig betűrt. Nagy kék szeme volt,ami nálunk már „hagyomány”. Kedvenc színe a lila volt. (ezért ez nekem is,mert emlékeztet RÁ)  Egyszer, amikor olyan öt éves lehettem odaültetett a kandalló mellé egy általa készített párnára,és miközben csendesen kötögetett, halkan mesélni kezdett:

Édes szívem, amikor majd nagyobbacska leszel, elmegyünk egy olyan helyre,ahol nincs bánat,csalódás,és fájdalom. Reméltem, hogy sosem tapasztalod meg. De,az erős ember léthez,ezeket az érzéseket tapasztalni kell,és nem összetörni alattuk! Egy nagy kastélyban fogunk élni, mi harmadmagunk. Minden szoba halvágy ibolya lila lesz, még az én kis fiamé is!- emlékszem,ekkor hátra nézett,apára,aki épp valamit keresett. Észrevett minket, és integetett. - A vár mellett kis erdőcskék lesznek, ahová lovagolni, vadászni, íjászkodni jársz majd. Ott az ég sosem lesz borús. A várban, mindent megtanítanak neked, és kis úri asszony leszel, minden nap új ruhába öltözöl, és minden nap a vár tetején egy kis kiemelkedőn – gondolom,itt az erkélyre célzott- fogsz énekelni akár egy angyal. Majd amikor belép a várkapunk a szíved választottja, majd emlékezz rám, de, ha fájó emlék leszek, akkor inkább ne, mert sosem szeretném,ha fájdalmat okoznék neked. Azt sosem bocsátanám, meg, ha az én Drága bogaramat, sírni látnám,a mennyből.” –szinte minden szóra emlékszem. a mosolygós arcára könnyek szöktek, majd elaltatott, és egy új pokróccal takargatott. Lila volt maga a takaró. Lila a vár. Amikor hat éves lettem az én őrangyalomat, nem láttam többé, nevetni, pityeregni, nem éreztem, hogy át ölel, nem idegesített,azzal, hogy ha majd már nem leszek… Már nem kötött nekem semmit. Igaz azt mondta,ha fájdalmas emlék ne emlékezzem,de mégis van tőle,kedves,örömteli pillanatom! Köszönöm,én őrangyalom.

Most a tapintható emlékek közt van,az óriásmedve, kötött kis ruhák,hímzett terítők,fekete-fehér,régi fotók,saját kézzel írt,versek,mesék,rajzok. Ezeket,egy óriási nagy lakat alatt őrzöm,a szobámban, egy faládikában,amin egy fekete szalag van. Mai napig gyászolom. Ha szeretsz valakit,engedd el, és ha valakit imádtál!?